Damjanich János honvéd tábornok (1804-1849), a délvidéki harcok hőse, a "rácok rettegett ostora". 1849. márciustól a 3. hadtest parancsnoka.

1849. március első felében Cibakházán volt a magyar sereg főhadiszállása, ahol március 16-án Kossuth Lajos, Damjanich és Vetter tábornokok kíséretében megtekintette a csapatokat és lelkesítő beszédet tartott. 1849. március 4-én Damjanich seregével átkelt a Tiszán Cibakházánál és északnak fordult Szolnok elfoglalására. Alkonyatkor az egész hadosztály elindult Vezseny, Tiszavárkony és Tószeg felől másnap hajnalban érkezett a város határába.

Szolnoki győzelméért 2. osztályú katonai érdemjellel tüntetik ki. Április végén ideiglenes hadügyminiszterré nevezték ki. Győzelmeihez katonai tudása és személyes bátorsága nagyban hozzájárult. 1849 tavaszán lábát törte, úgyhogy a hadműveletekben többé nem vehetett részt. 1849. augusztusban az aradi vár parancsnoka lett, s csak Világos után, Görgey felhívására tette le a fegyvert a cári csapatok előtt. Haynau vérbírósága 12 tábornoktársával együtt Aradon kivégeztette. A hagyomány szerint végső szavai a következők voltak: "Azt gondoltam én leszek az utolsó, mert a csatában mindig az első voltam. Szegény Emíliám! Éljen a haza!" Jász-Nagykun-Szolnok megyében több szobrot állítottak a tábornok iránti tisztelete jeléül. Számos iskola választotta névadójának és utcatáblák is őrzik emlékét a megye településein.

Chiovini Ferenc: Damjanich

Forrás:

Kaposvári Gyula: Szolnok az 1848/49-es forradalom és szabadságharc idején. In: Szolnok város története. Szolnok, 1975. 91-113. pp.